Mire mindkét gép készen állt a felszállásra, már csaknem 5 óra volt. A szélirány miatt a torony arra kérte a gépeket, hogy guruljanak át a kifutópálya 3 km-rel arrébb lévő túlsó végébe.
A látástávolság csökkenése miatt a holland gép egyre nehezebben tudott előre gurulni, az irányítótorony spanyol munkatársa pedig szinte már nem is látta a gépet.
A repülőgép végül elérte a kifutó végét, megfordult, és jelentette a toronynak, hogy készen áll a felszállásra.

A szerencsétlenséget az ezután következő eseménysor idézte elő, és valószínűleg mind a fáradtság, mind az emberi mulasztás fontos szerepet játszott.
A holland gép talán félreértette a tornyot, vagy talán nem kapott egyértelmű engedélyt a felszállásra, mindenesetre megkezdte a manővert.

Az amerikai gép, amely éppen vele szemben gurult, hogy elfoglalja a számára kijelölt pozíciót, minél hamarabb szerette volna eltűnni a kifutópályáról. A döbbent legénység egyszer csak megpillantotta a homályból kiváló hatalmas Boeinget, amint nyílegyenesen feléjük száguld. A pilóta teljes sebességre kapcsolt és kétségbeesetten megpróbált kitérni az útjából. A holland kapitány is megpróbálta felrántani a Boeinget, és a gép a farkával végigszántotta a talajt.
A pilóták erőfeszítése ellenére a Boeing egyik hajtóműve és a gép hasa nekiütközött az amerikai gép törzsének, és szinte letépte a tetejét. A holland gép még körülbelül 150 métert repült, majd visszazuhant a kifutópályára. Még 300 métert csúszott az aszfalton, és amikor megállt, szinte azonnal elborították a lángok.

A tűzoltók senkit sem tudtak kimenteni élve az égő roncsból. A PanAm utasai közül 70 ember szabadult ki élve, közülük azonban kilencen később belehaltak sérüléseikbe.
Összesen 583 ember vesztette életét a rettenetes balesetben.

Forrás: