A maják tudták, hogy honnan ered fejlett tudásuk. Azt állították, hogy Quetzalcoatl, az isten elsô teremtményei, az elsô emberek adták át nekik, akik a Popol Vuh (maja Biblia) szerint:
„Nagy intelligenciával voltak megáldva; láttak, és azonnal messzire láttak; sikeresen láttak; mindenrôl tudomást szereztek, ami a világon történt. Meglátták azokat a dolgokat is, melyeket elrejtett a távolság, anélkül, hogy meg kellet volna mozdulniuk... nagy volt az ô bölcsességük; beleláttak az erdôkbe, a sziklákba, a tavakba, a tengerekbe, a hegyekbe, a völgyekbe. Valóban csodálatraméltó emberek voltak ôk... képesek voltak mindent megtudni, és megvizsgálták a négy sarkot, az égbolt négy pontját, és a föld kerek arcát."
Vajon csak véletlen, hogy a Popol Vuhban emlegetett elsô emberek nemcsak arról voltak nevezetesek, hogy a „föld kerek arcát" tanulmányozták, hanem arról is, hogy az „égboltot" kémlelték? És vajon az véletlen egybeesés, hogy a maja társadalom kimagasló eredményeket ért el az obszervációs csillagászat területén, és ezen alapul, közepes és nehéz matematikai számítások segítségével, ügyes, összetett, fejlett és rendkívül pontos naptáruk?
Az már régebb megállapítást nyert, és értetlenséghez vezetett, hogy mennyire összeférhetetlen a maják általános, nem túlságosan kimagasló eredményeivel az a fejlett csillagászati és naptári tudásuk, amellyel rendelkeztek.
„Miféle szellemi fordulat vezette a maják intelligenciáját oda, hogy feltérképezzék az égboltot, amikor még a kerék alapelvét sem ismerték; hogy elképzeljék az örökkévalóságot, olyan módon, ahogy azt soha egyetlen félcivilizált nép sem tette, mégis képtelenek legyenek megtenni azt a rövid lépést, amely az álboltozatot a valódi boltozattól elválasztotta; hogy milliókban számoljanak, ugyanakkor soha ne tanulják meg, hogy hogyan mérjenek le egy zsák kukoricát.?"
Lehet, hogy a fent leírt intelligencia darabok mind-mind alkotórészei voltak egy összefüggô rendkívül specifikus tudásanyagnak, melyet a maják úgy örököltek, többé-kevésbé érintetlenül, egy régebbi és bölcsebb civilizációtól. Egy ilyen örökség megmagyarázná az ellentmondásokat.
Az tudott, hogy a maják naptárukat az olmékoktól örökölték (1000 évvel korábban az olmékok pontosan ugyanazt a rendszert használták), akik pedig szintén úgy örökölték. A tényleges kérdés tehát az, hogy az olmékok kiktôl kapták? Miféle technikai szint és tudományos fejlettség kellett ahhoz, hogy egy civilizáció olyan szupernaptárt alkosson, amely hihetetlen hosszú idôszakokon keresztül hibamentesen szolgál?
J. Eric Thompson régész szerint a maják tudták, hogy az idô végtelen, és továbbhalad rejtélyes ciklusaival, függetlenül az egyénektôl vagy a civilizációktól.
„A maják elképzelése szerint az út, amelyen az idô masírozik, olyan messzire nyúlik vissza a múltba, hogy annak távolságát fel sem tudjuk fogni. Mégis a maják rendíthetetlenül mentek visszafele ezen az úton a kezdôpontját keresve. Minden egyes szakaszban egy új látvány nyílt meg elôttük, amely még távolabbra vezette ôket vissza; a megérlelt évszázadok évezredekké olvadtak, azok pedig 10 000 évekké, miközben ez a nép fáradhatatlanul kutatva egyre mélyebbre és mélyebbre hatolt a múlt végtelenségébe. A guatemalai Quiriga városában talált kôlapon egy több mint 90 000 000 évvel ezelôtti dátumot számoltak ki; a másikon egy ezt 300 000 000 évvel megelôzô dátum szerepel. Ezek valós számítások , helyesen adják meg a nap- és hónapállásokat, és hasonlóak a mi naptár-számításainkhoz... Az ember feje zúgni kezd az ilyen csillagászati számok láttán."
Ez az idôszámítási rendszer a múlttal kapcsolatos hiedelmeket is kifejezte, miszerint az idô nagy ciklusokban működik, melyek során újra meg újra elpusztul és újjáteremtôdik a világ. A maják szerint a jelenlegi nagy ciklus sötétségben kezdôdött, a mi naptárunk szerint idôszámításunk elôtt 3114. augusztus 13-án. Ez a ciklus 5125 évet fog tartani és globális katasztrófa közepette, a naptárunk szerint 2012. december 23-án ér véget.
A maja társadalom, sôt az öszszes ôsi, közép-amerikai kultúra rögeszmésen foglalkozott a világvégének kiszámításával és lehetséges elhalasztásával. Vajon ez a rejtélyes naptár is ezt a célt szolgálta volna? Lehet, hogy egy olyan mechanizmust rejt, amelylyel meg lehet jósolni bizonyos szörnyű kozmikus katasztrófákat?
A maják mindenesetre így gondolták.


Titok marad a múltunk?

Az ôskori kalandozásaink egyértelműen bizonyossá tehették az Ufó-rovat olvasói számára, hogy rengeteg bizonyíték létezik a múltban való földönkívüliek tevékenységét illetôen, vagy egy titokzatos, magyarázat nélküli, magasan fejlett civilizáció létezésének elismerésére.
Az emberiség történelme – szinte az elsô pillanatoktól kezdôdôen – tele van zsúfolva olyan még mindig megoldásra váró rejtélyekkel, amelyek megkérdôjelezik azt a feltételezést, amely szerint a XX. század emberei lettek volna az elsôk, akik olyan repülô szerkezeteket láttak a fejük fölött elhúzni, amelyekhez a legcsekélyebb közük sem volt.
A régi, elveszett kultúrák történelmében kivétel nélkül felfedezhetünk rengeteg olyan rendkívüli eseményrôl, illetve eseménysorozatról szóló megemlékezést, amelyek egyértelműen egy megmagyarázhatatlanul magasan fejlett civilizáció cselekedeteirôl emlékeznek. Az eltelt évszázadok ellenére még mindig érthetetlennek tűnô, reális magyarázat híján mítoszoknak, félreértelmezéseknek tituláljuk ezeket az ôsi leírásokat, feljegyzéseket.
Olyan népek feljegyzéseirôl van szó, amelyek egymástól vagy térbeli, vagy idôbeli elszigeteltségben éltek, amelyeknek semmiféle kapcsolódási pontjuk sem volt, ám valami csoda folytán olyannyira hasonló történeteket gyártottak, amelyeket csupán a vaskalapos történészek képesek egyszerű véletlenként definiálni.
Szerintük csakis fatális véletlenként kell értelmeznünk azokat, az emberi faj hajnalán készített sziklarajzokat, amelyek korong alakú, lebegô szerkezeteket ábrázolnak, valamint a szintén ôskorunkban született rajzokat, amelyeken szkafander ruhába öltözött, dicsfénytôl körülvett alakok integetnek felénk, a ma embere felé, akik viszont barátságtalanul elfordulva – mind a rajzok, mind pedig a tények elôl – mítoszok soha nem létezett istenségeirôl morognak.
Az azték, inka, indiai, egyiptomi, a sumér, sôt az európai népek mítoszaiban szereplô istenek kivétel nélkül olyan tulajdonságokkal rendelkeztek, amelyek egyszerű halandó lényekké tehették volna ôket, ha nem rendelkeztek volna olyan technológiai felszerelésekkel, amelyek biztosíthatták számukra a felsôbbrendűséget. Ôk ugyanúgy nem rendelkeztek voltak természetfeletti képességekkel, mint mi, így aztán csakis bizonyos eszközök igénybevételével tehettek meg olyan cselekedeteket, amelyeket az akkor létezô, ezen eszközöket nem ismerô és nem is értô primitív társadalmak csodaként értelmezhettek. De miféle csodákról van szó?
Az istenek ha repülni akartak, különbözô, nagyon is gépszerű, nem pedig mágikus eszközök segítségét vették igénybe, amelyeket más-más néven (napbárka, vimána, sárkány, égi bárka, isteni jármű, stb.) illettek ugyan, de formavilágukat tekintve meglepôen egységesnek és – ami számunkra különösen fontos – a mai UFO-k alakzataival sokszor megegyezônek bizonyulnak. Ezek a repülôgépek néha harci cselekményekben is részt vettek, amelyek során olyan fegyvereket vetettek be, amilyeneket csak nemrégiben tudtunk elképzelni és iszonytató valósággá tenni.
„Rettenetes csata vette kezdetét, amelynek során az űrváros messze az égbe vettetett, majd pedig ismét a Föld felé közeledett. Hol az egyik oldalára billent, hol a másikra. Miután már hosszú ideje tombolt a harc, Ardzsuna egy pusztító lövedéket indított útjára, amely az egész várost darabokra tépte, s az a földre hullott."
Mint a fenti Mahábhárata szöveg is bizonyítja: levegô-levegô, föld-levegô rakéták, lézerfegyverek, anyagrezonátorok épp úgy felismerhetôek ezekben az ôsi elbeszélésekben, mint ugyanezen eszközök elborzasztó – és ma már sajnos tudjuk, hogy teljesen realisztikusan megírt hatásai.
Vajon honnan merítették nem mindennapi tudásukat a régi idôk krónikásai, ha mindezeket nem a saját szemükkel tapasztalták meg?
A paleoasztronautika elméleteit vehemensen ellenzôk erre azt válaszolják, hogy ezek csupán a modern ember beleképzelései, amelyek korunk hatásainak köszönhetôek. Ez az érv kiválóan megállná a helyét... ha nem állnának a rendelkezésünkre olyan vizuális bizonyítékok, amelyeket megtagadni csak azok lehetnek képesek, akik sohasem látták ôket.
Az Egyiptomban található denderai Hathor-síremlék belsô falain látható vésetek minden kétséget kizáróan bizonyítják azt a feltevést, miszerint az ôsi civilizációk ha maguk nem is rendelkeztek, de biztosan láttak olyan eszközöket, amelyek inkább jellemzôek a XX. századra, mint az Óbirodalomra.
A falakon villanykörték, porcelán szigetelôk, vezetékek és kábelek rajzait fedezheti fel az elfogulatlan és figyelmes szemlélô. Ez azonban nem minden. A világ minden részén találhatunk koruknál fogva különös ábrázolásokat, amelyek annyira hasonlítanak napjaink tengeralattjáróira, helikoptereire, űrhajóira, UFO-ira, hogy azt kell gondolnunk – ezek a rajzok csak is úgy készülhettek, ha alkotóik valóban látták ezeket az eszközöket. A világ minden részén megtekinthetünk ilyen fajta ábrázolásokat.
Akkor hát mi adhat magyarázatot erre a globálisan egységes, a földrajzi és korszakos távolságok ellenére mégis uniformizáltnak tűnô ábrázolási és leírási módra? Mi késztethetett egymástól alapjaikban különbözô kultúrákat arra, hogy olyan történeteket örökítsenek meg, amelyek hasonlósága analóg jegyeket mutat napjaink sablonszerűen egyforma, ettôl pedig rendkívül hihetôvé váló UFO eseteivel?
De mi végre ez a nem mindennapi érdeklôdés? Mi késztethet arra egy merôben idegen, egy más bolygórendszer értelmes lényeit arra, hogy ilyen hosszú idôn keresztül tartó missziót tartsanak fent ezen a bolygón? Ezek a lények beleszóltak a fejlôdésünkbe, a történelmünkbe. De vajon miért???

Forrás: link